Egyenlet a szívedhez 1.

/Ezt a történetet az egyik írótársammal, Sorával írtam. A történetben Leo és YooBin a főszereplő, én YooBin részeit írom majd, a többi meg majd kiderül. Nem terveztük hosszúra, kb. 3-4 részesre. Jó szórakozást!/

YooBin PoV.

   Boldogan léptem ki a ház kapuján, mégis bennem volt az a bizonyos félsz…

   Egyébként, én YooBin vagyok, húsz éves. Öt éves voltam, mikor Angliába költöztünk. Most Koreába megyek vissza, hogy ott végezhessem el az egyetemet. Két hétig a bátyámnál és a barátainál fogok lakni, míg nem találok lakást. Remélem szólt, hogy megyek, mert elég kellemetlen lenne úgy beállítani…

Leo PoV.

    Szépet álmodtam. Álomban nem volt a világon, csak én. A világ és én. Csodálatos volt. Csodálatos volt egészen addig, amíg egy éles sikoly fel nem ébresztett a tökéletességből. Annyira megijedtem, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, milyen időben és egyáltalán milyen bolygón.

  - Egy póóók! Egy póóók! Vááá, egy póóók!  - Hallottam a hangot kintről. De... Nem magamban leszek itthon? N hyung elment műsort vezetni, Ravi fotózkodik, a többiek pedig haza mentek. Ma egyedül lennék. De ott van az a feltételes mód, az a lenNÉK. Én ezt komolyan nem hiszem el! Mégis mi ez a magas frekvenciájú sikoltást kiadó lény? Mit keres a dormban? És minek sikítozik kora reggel?

  Végül kikecmeregtem az ágyamból, ahol egyébkét ma egész nap feküdni terveztem, a fejemre húztam a pizsamaként szolgáló mackófelső kapucniját és óvatosan elfordítottam a kulcsot az ajtóm zárjában. Félve léptem ki a folyosóra, hiszen ki tudja, mi ez a lény. A szobákhoz vezető folyosón nem volt senki. A hang forrásának irányába indultam, ami feltehetőleg a nappali volt. Lassan haladtam, nehogy nagy zajt csapjak, bár ezt a szintű kiabálást elég nehéz lenne felülmúlni. Csodálkozom, hogy a szomszédok még nem jöttek át. Végül megérkeztem a nappaliba, ahol tárva nyitva volt az ajtó. Egy percre elpillantottam a bejárati ajtó felé, mely előtt csakis az én cipőm volt és egy ismeretlen női lábbeli. Vettem egy nagy lélegzetet, mielőtt benéztem volna a dormunk központi részebe. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Egy lány volt az. Apró termetű, hosszú barna hajjal.

YooBin PoV.

Ott tartottam, hogy kiléptem a ház kapuján. Hívtam egy taxit, ami közel tíz perc alatt odavitt a repülőtérre. Csekkolás után felszálltam a gépre. A repülő utat teljesen átaludtam. Mikor leszálltam a gépről, kaptam egy üzenetet Ravitól, hogy fotózáson van, ezért egyedül kell mennem. Szerencsére a címet megadta, úgyhogy hívtam egy taxit, és tizenöt perc utazgatás után elérkeztem a helyszínre. Az ajtó nyitva volt, így a bejutás könnyen ment. Bent nem volt senki (vagyis csak azt hittem). Ahogy beértem a nappaliba, egy pók fogadott. Sikítani, visongani kezdem, mint egy őrült. Pár perc múlva megjelent egy fiú, félszemmel láttam kócos barna haját, sötét mandulaszemeit. Röviden leírva úgy nézett ki, mint a jégkorszakból az a pici baba. Ha létezik első látásra szimpátia, akkor ez az volt. 

 - Istenkém, üsd le, mert meghalok! - Sipítoztam. Valamit mondott, de nem értettem.

Leo PoV.

    - Ki vagy te? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, miközben ő a helység közepén vergődött és arra kért, már -már hisztérikusan, hogy üssem le a pókot. - Ki vagy te? - ismételtem meg a kérdést, de ő szerintem meg sem hallotta. Megelégeltem a hisztit, így sarkon fordultam és ott hagytam.
 - Most meg hová mész? Üsd már le, kérlek! Hallod? - Kiáltozott utánam. - Ne csináld már! Gyere vissza! Hallod? Hé!
   Ki ez a lány? A magamban feltett és már kétszer tőle megkérdezett kérdésre az ajtómra ragasztott neonsárga cetli adta meg a választ. Ravi írta.

"Ne haragudj, de el kellett mennem arra a fotózásra és elfelejtettem mondani, hogy YooBin ma jön. Ő a húgom, kérlek vigyázz rá és bánj vele jól. Előre is köszönöm! Ravi"

   Ezt én nem tudom elhinni. Komolyan itt hagyott rám egy lányt? Az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam és WonSikot hívtam. Három csörgés után fel is vette. Ez nem jellemző rá, biztos várta már, mikor fog ez lezajlani kettőnk között.

  - Szia, Leo hyung! Kérlek ne mondj semmit, bár nem is szoktál.-nevet- Mindegy.  Mindent megmagyarázok. Ne haragudj rám, de komolyan nem tudtam, vagy csak elfelejtettem mondani, hogy Binnie jön és nem tudtam mást tenni. Komolyan nem volt más lehetőség. Nem hozhattam magammal a fotózásra, mert a kiadó megölt volna. Kérlek, értsd meg. Elnézést... - hadarta mindezt, szerintem, egy szuszra.
  - Ravi... - Sóhajtottam.
  - Ismerlek, hyung és tudom, hogy nem igazán szereted a társaságot és minden bizonnyal nagyon várhattad már ezt a napot, amikor csak te vagy a dormban és kedvedre maradhatsz csendben, de megígérem, hogy ha kisegítesz engem ezen a napon, az elkövetkezendő két hétben, ameddig YooBin nálunk lesz a színét se fogod látni. Sőt, soha többé nem foglak szívatni. - Próbálkozott.
  - Fogd be! - Szóltam rá egy kicsit agresszívabban, amit elég kevésszer hallhatnak tőlem, így rögtön elhallgatott. - Ezt N hyung tudja?
 - Ööö... Igen. Tőle és a menedzser hyungtól megkérdeztem ma kora reggel, amikor Binnie hívott. Akkor, foglalkozol egy kicsit vele? Csak éppen annyit, amennyi neked még nem kellemetlen. Kérlek! - Könyörgött.
 - Jó. - Szakítottam meg a hívást. Most komolyan mit kezdjek ezzel a lánnyal? A legjobb lenne, ha egyszerűen visszafeküdnék és aludnék egész nap, de már az álom is kiment a szememből. Miért nem mentem én is haza, mint a többi tag? Ahj, Istenem!
   Otthoni, kényelmes ruhát vettem fel, majd irányba vettem magát a Poklot, a nappalit, mivel azon keresztül vezet az út a konyhába és úgy... Mindenhová.
  - Szia! Elnézést, hogy felkeltettelek, de iszonyatosan félek a pókoktól és nem volt elég bátorságom leütni azt a kis dögöt. De végül sikerült. Azzal a pólóval összenyomtam. - Mutatott Ken kedvenc, immár a földön heverő pólójára.
JaeHwan örülni fog neki... -  Mondtam magamban, amit egy sóhaj követett.
  - Ah, te tényleg olyan szótlan vagy, mint ahogy mondják rólad. Szeretnéd, hogy készítsek valami reggelit engesztelésképpen? - Vigyorgott.

YooBin PoV.  

Talán most haragszik rám? Vagy mindig ilyen? Majd kiderítem...

 - Nem. - mondta, majd bement a konyhába. Én követtem, természetesen pofázva
   - Komolyan nem akarsz megszólalni? - Kezdtem kiakadni.
- Nem, de te minden bizonnyal ezt fogod egész nap csinálni. - mondta kicsit unottan.
- Nem, de… - Mondatom közepénél éppen megcsörrent a telefonom, melynek a kijelzőjén Ravi neve világított.

Leo PoV.

Annyira unom már ezeket a "Miért vagy ilyen?" "Te nem szoktál beszélni?" "Most dühös vagy?"  kérdéseket. Miért nem tudják az emberek elfogadni, hogy ilyen vagyok és kész? Olyan idegesítő....